Átok: Őrület szélén: 

 

 

Elias törte a fejét, hogy a gonosz miatt viselkedik így vagy otthon történt valami. Ha az utóbbi, az ellen nem tud mit tenni, viszont ha nem akkor cselekednie kell. Eldöntötte, kivárja a holnap reggelt. Tess vidáman lépett be az iskolába, aggódva távozott. Julie nem beszélt vele, egész nap csendben ült a helyén, órán írt, mikor felszólította a tanár nem válaszolt. Mikor megérintette a vállát ösztönösen elhúzódott. Tudta, hogy valami nincs rendben. Gondolkodott mit tehetne érte, de ismerte már annyira, hogy tudja a gondok nem otthoniak, Julia sosem tenne vagy mondana olyat ami miatt úgy nézne ki mint akinek összetörték a lelkét, Elias barom, nem titok, de nem akkora gyökér-barom-idióta-lelketlen szörny, hogy így elbánjon vele. Egyedül Nooro maradt mint egyetlen és utolsó reménye. Remélte valamit megtud, de csalódnia kellett. Szünetben a lány wc-ben kifaggatta, de ő is értetlenül lebegett az egész előtt. Tegnap még jól volt, reggel mikor felébredt mintha nem is őt látta volna. Mit tehet akkor ha még a kwami sem tudja a választ, Julie-t pedig nem kérdezheti? Matek órán amikor a tanár valami tört krumpliról magyarázott Robinnak, ami valószínűleg nem tört krumpli hanem törtek, Tessnek egyre ment. Julie először mozdult meg magától, és nem azért mert másik terembe kellett menni vagy mert ír és kifogyott a tinta a tollából. Óvatosan, remegő kezekkel megfogta táskáját olyan feltűnésmentesen ahogy csak tudta és kivett belőle egy újság egyik oldalát, utána Tessre nézett, tudta, azt jelezte figyelje, de mintha nem történne semmi. Nem értette, de engedelmeskedett.

Elővett óvatosan egy grafitceruzát és az egész oldalon bekarikázott mindenféle betűt. Első látásra azt hitte megőrült, hogy csak össze-vissza karikáz be mindent. Abbahagyta a karikázást, kezeit a pad alá tette, szemeivel Tesst nézte, várta, hogy felfogja mit akar. Gyorsan megértette. Az érthetetlen játék kedvéért úgy csinált mintha nem írt volna le mindent ezért kölcsönkérte a füzetet amire a papírt tette.

Bólintott.

Magához húzva megnézte az újságot. Bekarikázott betűk. Rakja össze, addig eljutott. Összeolvasta az első sortól kezdve a legalsóig a betűket, rájött nem annyira penge, hogy meg is jegyezze mindet ezért inkább amellett döntött, hogy leírja betűnként. Zavarodottan nézte a kijött mondatot.

„Valami követ „

Volt egy olyan érzése, hogy nem a filmre célzott ezzel. Írt választ és visszacsúsztatta neki. Vigyázva szemével körbenézett azt követően kiradírozta az addig bekarikázott betűket, azután újakat karikázott be. Tess magától tudta, elvette tőle és megnézte.

„Sötétség „
Nem értette miről beszél de az igen, hogy igazat ír. Julie-t hirtelen kirázta a hideg. Gyorsan ráírt valamit és Tess táskájába gyűrte a lapot. Tess kíváncsian egyből meg akarta nézni, de mikor érte nyúlt, Julie bal kezét combjára tette, megszorította nadrágját amennyire a farmert lehetett. Értette a célzást.

Kicsengetéskor Julie meg sem várva amíg a tanár elköszön és kimegy, táskáját fogva gyors léptekkel sétált ki a teremből és indult a kijárat felé. Nooro a folyosón gondosan figyelve látja e valaki, Julie nyaka mögé repült.

- Otthon majd beszélünk. - suttogta Julie.

Keresett egy nyugodt helyet ahol át tudott változni. Nem tartott volna sokáig a tempójában hazajutnia, de nem mert kockáztatni.

Hazaérve beugrott ablakán, utána visszaváltozott.

- Szárnyakat le.

- Julie... kérlek...! Mondd el mi folyik itt. - kérlelte Nooro.

- A meghalt tinédzserek, akik hirtelen változtak meg majd vették el maguktól életüket... - nekidőlt a falnak – Emlékszel?

- Igen de... - Tágra nyílt szemekkel nézett Julie-ra. Ilyen rossz szituáció meg sem fordult a fejében. - Nem lehet. Mondd, hogy nem igaz!

- Nem tudom miért vagy hogyan, de megtalált, - fájdalmasan mosoly ült ki arcára – és nem tervez elereszteni amíg...

- Ne folytasd! - vágott közbe Nooro – Ez nem fog megtörténni!

- Bárcsak igazad lenne. De ez most más. Nem vagyok biztos...

-Miért más?!

- Nem tudunk ellene harcolni. - Nooro-ban mintha megtört volna valami – Viszont nem adom fel ilyen könnyen. Még egy darabig talpon fogok maradni. Nooro, – nézett a kis kwamira – nem lesz könnyű esténk, előre szólok.

- Tudod mikor jön? - kérdezte Nooro. Julie az ablakára nézett. Fényesen sütött a nap, melege és fénye bejárta az egész szobát. - Elméletileg, mikor sötét lesz.

- Vagyis este... - nyelt egyet. Eszébe jutott a mai nap. - Ha este jelenik meg, akkor miért viselkedtél egész nap úgy mintha figyeltek volna?

- Lehet csak paranoiás vagyok, de úgy éreztem mindvégig figyelnek.

- A-a-a-kkor... m-most is?

- Lehet. Nem tudom. Nem érdekel. Nem tudunk róla semmit. Bánthat-e másokat vagy sem, hall-e... Tesst ismerve nem adta volna fel amíg megtud valamit.

- Ez így kicsit még homályos.

- Ne is mondd.

Amíg a napfény fent volt, kevésbé aggódott. Az a kis nyugalom is elszállt mikor eljött az este. Nooro őt féltette, nem attól a sötétségtől. Nem tudta mivel van dolguk, ahogy ő sem tudta. A különbség az, hogy társa nem látta azt amit ő, és nincs tisztában múltjában rejlő régi fájdalmával ami mai napig kíséri, és fogja élete végéig, és a bűntudattal. Ő a felelős...

Miatta haltak meg a szülei és testvére.

Végtelenségig várakoztak, hogy megmutatkozzon a sötétség, de nem jött. Végül mindketten álomba merültek.

 

Látni ahogy meghalnak, és érezni azt a félelmet és kétségbeesést amit tíz éve élt át. Azt követően az első kérdése. „Mikor jönnek haza anyáék?” Látni a halott szüleit... a földön... az akkor már kihűlt testüket. Odafut hozzájuk. Nem tudja mit tegyen. Letérdel élettelen testük közé, anyjához fordul. Vállánál megrázza. Ébredjen már fel. Apjához fordul. Vállánál megrázza. Nem ébrednek fel. Egyedül maradt. Pillangó brossa nincsen rajta. Nincs Nooro. Nincs Páva. Következő pillanatban kinyitják szemeiket. Mindketten felülnek. Körbe-körbe kezdnek négykézláb mászni körülötte, miközben azt hajtogatják... „A te hibád!” Nem tud megmozdulni. Kezével fejét nyomja. Legyen már vége! Szülei testéről miközben körülötte köröznek, bőrük egyre véresebbé, majd lángolóvá, végül szenessé kezd válni. Kiabálják, „A te hibád!”. Bőrük minden centije leválik testükről. Sikoltana, de nem tud. Körülötte végül csak csontok maradnak. A semmiből megjelenik előtte egy méterrel a testvére. Közeledik felé a sötétség, el akarja nyelni. 

Szülei eltűntek.

Erőt vesz magán, oda akar menni bátyjához, Eliot-hoz. Egyre közelebb ér hozzá a sötétség. Fel akar állni, meg akar mozdulni, de valami nem engedi. A sötétség nem engedi, hogy megmozduljon.

Végignézi ahogy elnyeli... míg végül eltűnik.

 

Felriad. Éjszaka leple alatt a sötét szobában találja magát, az ágyában. Egész testén verejték. Körülnéz szobájában. Először brossát, másodszor a mellette fekvő kwamit nézi meg. Megvannak. Éppen megnyugszik, amikor eszébe jut... Ki kapcsolta le a villanyt és húzta el függönyeit, elzárva minden pislákoló fényt utat engedve a sötétségnek?

Zajt hall... maga körül. Mintha valaki hangosan lépkedve körülötte cipő nélkül. Reszket minden csontjával, alig kap levegőt. Minden csendes. Nem fúj szél mint először, nem világít be hold és kopogtatja meg az eső ablakát. Temetői csend honol az egész szobában. Szinte hallja szívverését. Hangos. A léptek hangja nem marad abba. Körülötte járkál valaki. Talán türelmetlen? Minden reménye a mellette lévő lámpájában van. Ha felkapcsolja... ha felkapcsolja, eltűnik.

El kell tűnnie!

Gyorsan a kapcsolóhoz nyúl. Körülötte a léptek egyre gyorsabbak és gyorsabb. Meglátja ahogy a már ismert szempár őt figyeli, majd tűnik el, majd megint ránéz.

Megnyomja lámpája felkapcsoló gombját. El kell tűnnie!
De... nem...

A kapcsolón van a keze... ahogy... a nőnek is.

Egymás szemébe néznek. Mélyebben hatalmába keríti a félelem mint addig. Láthatóvá vált félelme. Kidülledt vérvörös szempár melyek egyenesen rá bámulnak, bőre színe szürkés fehér, fogai hiánytalanok és véresek, szájánál csak a vér színe látszik, tátott szájjal figyeli, feje mindenfelé dől, földet súroló éjfekete haja arcába lóg. Vér folyik tátott szájából.
Egy másodperc múlva teljes torkaszakadtából sikít. Erre a nő tátott száját még nagyobb, magasabbra tátja ki, két tenyér magasra. El akar menekülni de kezét szorítja. Keze hideg mint a jég. Talpba véres és sebes. Hozzávágja párnáját de hiába. A nő véres arca mint egy idegbetegnek, rángatózik előtte. Nooro-nak ordít, de ő meg sem moccan. Sír, keservesen félelemmel telve. Lehelete sötét mint a füst. Minden erejével el akar menekülni, de a szorítása erősebb. Ereje pedig egyre kevesebb minden másodperccel mialatt a nő hozzáér. Még egyszer sikít.

Gyors lépteket hall a lépcső felé. Szobája felé fut. Kérdezés nélkül benyit. Odafordul ajtójához. Könnyeitől alig lát valamit. Nem tudja, ezek után mi jöhetne még.  

- Julie! - rohant be idegesen Julia. Egyenesen keresztlányára néz aki ágya mellett áll és sír. Körülötte felfordulás, takarója és párnája a földön mintha dulakodott volna. Egész szobában szemével körülnéz de semmit és senkit nem lát rajta kívül. Tágra nyílt zavarodott szemekkel nézi Julia-t. Nem érzi a nő szorítását. Eltűnt. Képzelte volna csak? De akkor miért...

- Jó ég! Mi történt a kezeddel?! - rohant oda hozzá sietve megnézni a kezét. Kék és lila, mintha megütötte volna, de a szín tenyér nyomot formálnak. Egy biztos. Nem álom volt. - Mi történt? - kérdezi elcsuklott hanggal.

 - Én... nem... nem... nem tudom...

Magához ölelte keresztlányát. Nooro-t aggodalmában nem vette észre. Miután eltűnt a nő, rögtön felébredt. Elbújt az ágy mellett. Már megint nem tudta mi történt.

Tess kereste minden létező módon de nem tudta elérni, és nem is akarta, hogy bárki elérje. Julia bezárta arra a hétre az üzletet is. Elias magában elkönyvelte családi gondnak, ezért nem kereste Julie-t. Nyomozott ahogy tudott, de semmire nem ment. Várta, hogy Pillangó keresse, összefusson vele valahol, de hiába.

Hétfőn Elias korábban ért be a szokottnál. Valamiért nem tudott az ágyában dögleni, úgy érezte be kell mennie. Ő volt az első. Történelmi pillanat. Duusu-val beszélgetett, amíg nem hallotta, hogy nyitódik az ajtó.

- Reggelt, Elias. - köszönt Tess.

- Reggelt.

- Beteg vagy? - kérdezte nevetve.

- Ne kezd te is. Nővérem már eljátszotta. Egyébként Törpéről tudsz valamit?

- Akarod mondani Julie-ról? Nem tudok róla semmit az ég világon.- sóhajtott egyet, közben leült a helyére.

Lassan érkeztek a többiek, kivéve Julie-t. Tess remélte, jön, ahogy titokban Elias is. Osztályfőnök névsorolvasás közepén tartott mikor nyitódott az ajtó, lassan. Mindenki máshogy nézett. Elszörnyedve, rémültem, aggódva, vagy csak simán meglepődve. Elias mindegyik kategóriába beleillett, maga sem tudja miért. Osztályfőnök leejtette a tollát mikor meglátta... Julie-t. Sápadt bőr, beesett karikás szemek, szinte élettelen tekintet, kócos pár napja mosott haj, ápolatlan külső, végül pedig, a tekintete olyan kifejezéstelen volt, mintha a körülötte lévő világ nem is lenne ott. Minden szó nélkül helyére sétált és leült Tess mellé. Barátnője, ahogy senki más, nem tudott megszólalni. Osztályfőnök észbe kapott mikor Julie leült, odasietett hozzá. Mindenki összesúgott a teremben. Rengeteg kérdés amikre nem érkezett válasz. Elias maga sem tudta miért de ideges lett. Mi történt vele? Jól van? Hogy van? Odaakart menni hozzá, hogy minden létező kérdést feltegyen neki és addig el ne mozduljon mellőle míg jobban nem lesz. Próbálta sátáni énjével elkergetni ezeket a gondolatait, de nem sikerült. Összeszorította minden testrészét, hogy akkor, abban a pillanatban ne álljon fel és menjen oda hozzá. Látta, hogy Julie nem reagál a kérdésekre.  

- Valaki... nem, majd én. Megyek szólok az iskola orvosnak és telefonálok egyet! - mondta aggódva a tanárnő.

- Nem inkább mentőt kéne hívni? - jött a kérdés, és ezt követően vagy tíz ilyen kérdés.

- Ezt a dedót. Csak az orvosiba kell elvinni, nem igaz? - nyugodtnak tettetve magát lement a lépcsőn. Karjaiba vette Julie-t mint egy herceg a hercegnőt, és az ajtó felé ment vele. A tanárnő kinyitotta az ajtót Elias-nak aki ezután lassú, majd mikor láthatáron kívül volt gyors tempóban igyekezett az iskolaorvoshoz. Semmi kétsége nem volt, az a valami őt szemelte ki. Julie nem szólt semmit ahhoz, hogy Elias, az ellensége, kínzója karjaiban vitte. Az orvosit érthetetlenül idióta módon az épület másik részében volt. Végül is, ha valaki kificamítja a bokáját és pont azon a részen van ahol ők akkor bicegjen el oda, nem lett volna egyszerűbb ha középre teszik valahova. Orvosi szobához érve belerúgott kettőt az ajtóba mivel kezei ugye foglaltak voltak. Senki nem nyitott ajtót. Sóhajtott egyet. Mivel nem ájult el, „csak” meg akarja ölni valami, ezért lerakta a földre és kinyitotta az ajtót. Behúzta a szobába és leültette az egyik ágyra. Nem szólt semmit.

- Megszólalnál? - nem jött válasz – Könyörgök... mondj valamit, akármit. - semmi rosszindulat nem volt a hangjában. Őszintén szerette volna ha mond valamit, akár azt, hogy barom, gyökér, állat, majom, bármi bántót vagy sértőt. - Akkor a fejemhez vágsz valamit ha azt mondom nehéz vagy? - igazából meglepően könnyűnek találta, tényleg azt hitte nehezebb. Teltek a percek, Julie nem szólalt meg csak nézett előre.

Osztályfőnök is megérkezett. Ránézve Julie-ra úgy érezte fel kell hívnia a gyámját. Nem nézett ki jól. Mikor megkérdezte Julie-t még egyszer, mi legyen. Felhívja vagy ne? Ha nem válaszol igen, ha azt mondja nem kell, nem hívja fel viszont lesz hozzá pár kérdése. Julie szemébe lógott a frufruja. Furcsa mosolyra húzódott szája, elkezdett röhögni, végén már hasát fogta. Elias és az osztályfőnök csak álltak mint a szobrok, nem tagadják, vagyis Elias biztos de mindketten megijedtek egy kicsit. Két perc után abbahagyta. Leugrott az ágyról. Szemével a földet, majd osztályfőnökére nézett.

- Nem kell. - szólalt meg először, utána kisétált és visszament a terembe.

- Ez nagyon nem jó. - gondolta Elias.

- Elias, menj vissza a terembe... én addig telefonálok, azt hiszem.

- Nem kellett kétszer mondani. Visszament a terembe. Mikor látta, hogy nincs ott, megrémült. A viselkedése mint egy őrülté, pedig igazából nem az, ebben biztos volt, viszont sajnos abban is, hogy most sokan annak hiszik. Sehol nem találta. Megkérte Duusu-t, hogy segítsen neki. Két felé váltak. Elias a hátsókijárat felé, Duusu a lépcsők felé ahol már egyszer Elias elhaladt, nagy szerencséje volt. Pont a lépcsőn ment le, mikor elbotlott... majdnem sikított egyet rémületében, mi lesz akkor ha baja esik. De akkor...

- Nooro, szárnyakat ki! - hangzott el a páva kwami számára már jól ismert varázsszó. Nem akart hinni a fülének. Közelebb repült.

- Pillangó – suttogta Duusu.

- Szárnyakat be... - semmiperc alatt visszaváltozott és térdeire rogyott – Ilyen könnyedén... nem... intézel... el. - elájult.

- Julie! Julie! - szólongatta Nooro újra és újra. Arra a kis időre visszakapta önmagát, de ahogy egyre jobban kezd elhatalmasodni a sötétség felette, úgy kezd egyre őrültebbé válni.

A Páva kwami előjött, megmutatva magát kwami társának. Nem hitt a szemének. Elias szerelme, akiért életét adná ha szükséges, akinek kilétét szeretné tudni, végig itt volt az orra előtt, ráadásul pont vele a legnagyobb barom a világon. Tudta, ha a lánynak baja esik, vagyis ha a szerelmének baja esik abba Elias belepusztul. Természetesen érdekelte úgy átlagosan a lány sorsa, de legelőször társára gondolt.

- Duusu... - nézett rá Nooro – Kérlek... segíts! Ha te itt vagy, ez azt jelenti a társad is itt van. Kérlek, szólj neki!

- De akkor kiderül...!

- Nem fog. Nem derülhet ki.

- Miért? Mi történik akkor? Megutálja Elias-t? Lehet. Azonkívül?

- Akkor Pillangó nem lesz képes folytatni! Viszont ha most azonnal nem repülsz el és szólsz valakinek akkor Julie meghal! - sírva ordította. Páva kwami meglepődött. Emlékei szerint Nooro végtelenül nyugodt aki sosem emeli fel a hangját. Megváltozott, jó irányba. Ez a lány változtatta meg.

- Menj az orvosiba. - szélsebesen repült és kereste meg Elias-t. Gyorsan megtalálta, a közelben volt. Odasietett. Sötétség ment hozzá közel, Elias és Duusu is látta ahogy a sötétségből karok nyúlnak ki Julie felé, véres karok. Nem félelmet, sokkal inkább haragot érzett. Odafutott hozzá, belerúgott egyet az egyik karba, nem is nézte melyikbe. Felkapta Julie-t és ahogy tudott elrohant vele. Pávaként egyszerűbb volt, de nem szambázhat az iskolában fényes nappal Pávaként. Minden kavargott a fejében. Ez a valami volt ami megölte azt a sok embert, és most Julie-ra fájt a foga, vagy körme, vagy amije még van. Nem engedte. Megörült mikor meglátta megint az orvosit, egy dolog sétálva elvinnie egy lányt, és más dolog futva. Óvatosan lefektette az egyik fehér párnázott ágyra az ájult lányt.

- Szóval őt akarod... - vett egy nagy levegőt – Csak a kihűlt holttestemen keresztül te fehér lotyó! - dühöngött magában. Ezzel láthatatlanban hadat üzent neki.

- Elias – kezdte Duusu – Julie... Ő...    

Oldal: 20. fejezet: Átok: Őrület szélén
Miraculous LadyPapillon - © 2008 - 2024 - miraculous-ladypapillon.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat