Átok: Elias története

 

 

Miért? Miért pont ő, miért pont Julie?

Mikor végre vége befejeztem az általános iskolát, örültem, végre nem kell a nyomorék osztálytársaim lópofájukat bámulnom. Nem voltak elvárásaim a középiskolával. Igazából arra a kérdésre sem tudok válaszolni mi leszek ha nagy leszek. Abban a hitben voltam, hogy unalmasan fognak napjaim telni. Aztán Julie véletlen rám borította a volt osztályfőnökünk papírhegyeit. Akkor egyrészt a fejembe szállt a vér, másrészt megláttam a lehetőséget, hogy ne legyenek annyira unalmas napjaim mint ahogy azt vártam. Szívatni őt minden baromsággal, végül ez lett egyetlen szórakozásszerűségem, elején, egyszer tényleg csak visszavágtam neki amiért rám borította a papírokat, de a többi csak az én baromkodásom, semmi több. Néha vicces volt, de legtöbbször már csak azért csinálom mert megszokott számomra és mindenki számára. Megint én lettem az osztály főgyökere. Általánosban is így volt, de akkor azért mert megmondtam az őszinte véleményemet mindenkinek. Végül azt gondoltam mindegyik rohadjon meg ahol van, elegem lett belőlük, de azért sem mentem át másik iskolába. Nem menekülök semmi és senki elől. Végigszenvedek mindent amit elém tesznek. Régen is így volt anyámmal, aki nem csinált mást egész nap mint ivott, amikor éppen nem akkor meg minden félretéve dolgozott. Apám születésem előtt már lelépett, otthagyva anyámat és nővéremet, elege lett a mindennapos nyafogásból és ivászatból. Terhesen nővéremnek köszönhetően csak hetente, havonta nézett az üveg fenekére. Soha semmit nem tett értünk, mikor a nővérem, Elyne Paradis kijelentette, hogy el fog költözni, anya egyszerűen szokásához híven elverte és kijelentette, hogy felejtse el. Mikor betöltötte a tizennyolcat gondolkodás nélkül egy bőrönddel elment és vissza sem nézett. Az egyetlen ember akire addigi életemben számíthattam, elment. Azt hittem a nálam 10 évvel idősebb nővéremet örökre elveszítettem. Egy évre rá mikor anyánk meghalt autóbalesetben mert ittasan vezetett, szorosan átölelt. Kilenc éves voltam mikor ez történt. Gondolom szomorúnak kellett volna lennem, mégis csak az anyám volt... De nem tudtam magam rávenni, hogy az legyek. Semmi örömöm nem volt benne, semmit nem tett értem az ég világon. Sőt mi több, eredetileg el akart vetetni de Elyne nem hagyta, addig harcolt anyánkkal míg már túl késő volt hozzá. A temetésén minden jelen lévő szívtelennek hívott hangos suttogással a hátam mögött. „Miért nem sírnak az anyjuk temetésén?” Egyikünk sem ejtett egy könnycseppet sem, nem érdemelte meg. Még az utolsó verésének nyomai sem tűntek el a kezemről. Végül mikor felhergeltek az osztályban, vagy meg akartak verni, nem hagytam magam, még egyszer nem. Így aztán rövid időn belül megtanultam megvédeni magam. Elyne-hez kerültem. Kilenc éves koromban ért véget az addig nyomorúságos életem, és vette kezdetét egy új. Nővérem magához vett és felnevelt. De számára ez azt jelentette, hogy neki hamarabb kellett felnőnie. Tizenkilenc éves volt csak, minden nehézség ellenére gyermeki lélekkel, aki ha keményen küzdött a céljaiért véghez is vitte. Eljén egy hálószobás lakásában voltunk, földön kellett aludnunk, sokszor ment el a meleg víz és kellett spórolnunk a legapróbb dolgokon is. Mégis... boldogabb voltam mint azelőtt bármikor. Eltartott egy darabig amíg megszoktam, hogy nem kell anyám veréseitől tartanom. Elyne-nel minden este közös vacsora, még ha az egyenlő is volt a semmivel. Mikor elköltöztünk a mostani, háromszobás lakásunkba, az otthonunkba, mindkettőnknek saját szobánk lett. Eltartott egy darabig amíg mindent beszereztünk. Mikor minden megvolt, bátran mertem kijelenteni, „Otthon vagyok.” Karácsonykor volt fa, mindenféle dísszel, fa alatt pedig szépen becsomagolt ajándékokkal. Régen sosem volt fa, semmi ünnepi étel, semmi vidámság mint ami sok családra jellemző ünnepekkor, semmi ajándék, vagyis párszor anyám turkálóból volt kedves egy félpár zoknit venni, szép babarózsaszínt, vagy egy 3 számmal kisebb Hamupipőkés pólót... Elyne minden tőle telhetőt megtett, hogy elsősorban nekem otthont teremtsen és normális életet éljek, normális körülmények között. Nem gyakran mondtam neki, már csak azért sem mert szavakban nehéz, sőt szinte lehetetlen kifejeznem neki mennyire hálás vagyok. Mivel szavakban nem sikerült, tettekben próbáltam megköszönni. Takarítottam otthon, főztem, mostam, vasaltam. Végül akaratlanul is igazi kis háziasszonnyá váltam. Ezerszer mondta, hogy nem kell, majd ő, csak azért is megcsináltam. Az elején nehézkesen ment, megszenvedtem a mosógéppel, a sütő bonyolult használatával, a fűszerek adagolásával. Akkor először életemben az internettől kértem segítséget. Először netezhettem, azelőtt is volt net, régen, de csak egy gép, amit anyánk mindig magával vitt, még a baleseténél is ott volt, hátul a csomagtartóban a régi rozsdás, széteső kocsijában. Jól megvoltunk. De mégis... valami hiányzott és hiányzik a mai napig. Az életem helyrejött, mindenem megvolt, mégis, teljes boldogságot nem éreztem. Már kiskoromban is megvolt ez az érzés, de akkor minden máshoz társítottam. Kiskoromban mikor egy szerelmes párra, házaspárra néztem akik a gyerekükkel vagy csak úgy sétáltak kézen fogva, irigységet érzetem, elején a gyerekre, nagyobb koromban a férfia, akinek volt egy kedvese, akivel nem vérrokonok, aki őt szereti és viszont szeretheti, akit megvédhet és kölcsönösen adhatnak egymásnak szeretet, szerelmet. Nem mondtam ki egyszer sem, és kevés esély van rá, hogy kimondom, de erre vágytam egész életemben. Szerelemre. De nem érem be bárkivel! Rég eldöntöttem. Mikor nagy leszek, őszintén szerelmes leszek egy lányba aki szintén őszintén őszinte szemekkel néz rám. Később elveszem feleségül és lesz 2-3 gyerekünk, vagy egy focicsapatnyi, na jó, elég egy kosárcsapatnyi is. Mindennap dolgozni a családomért akik otthon hazavárnak. Gondolom nem mindennapi, hogy egy kisgyereknek ilyen álmai legyenek. De idővel kezdtem feladni a reményt. Manapság a legtöbb csaj szelfizős liba aki úgy váltogatja az akkori fiúját mint az emberek a zoknit. Persze, vannak kivételek, de egyszerűen sehol nem láttam olyan lányt aki felkeltette volna akár egy mozdulatával is az érdeklődésemet. Aztán megláttam Őt... Pillangót. Az elején semmit nem éreztem csak a negatív énemmel mondtam, hogy egy félénk szerencsétlenség mint Julie, megfordult a fejemben, hogy akár ő is lehetne az álarc mögött, de mikor láttam milyen igazából, mikor megmentette az életemet, mások életét, mikor rám mosolygott őszintén, elvarázsolt, minden ami ő, megfogott, biztos voltam, hogy ő nem lehet Julie. Pillangó... olyan szabadnak érzem magam vele mint a hősneve. Nem olyan mint a többi lány, és nem csak azért mert jól áll neki a lila és talizmán birtokos. Megértő, figyelmes, empatikus, jószívű, nyílt, őszinte, kedves és kitartó. Nem hiába szerettem belé. Csak
hát sajnos, ez nem kölcsönös. De nem adom fel! Amíg nincs párja és nem mondja a szemembe addig próbálkozok teljes erőbedobással. Olykor mikor ilyenekre gondolok nem úgy érzem magam mint egy fiú, sokkal inkább mint egy kakukkos óra és egy szerelmes lány keveréke... Na mindegy.

Mikor megláttam reggel Julie-t, eszembe jutott régen a meggyötört ábrázatom, és Pillangó, ha ő így nézne ki, lényeg, hogy aggódni kezdtem érte! Francba is! Seggfej vagyok de nem vak, tudom, hogy rendes lány. Reméltem, hogy nem lesz igazam, de sajnos nem így lett. Furcsa fordulat. Megszámlálhatatlanul sokszor kerestem, kérdezősködtem és jártam a várost reménykedve hátha valaki tud valamit, de mind hiába. Erre hirtelen az egyik osztálytársamat, pont őt szemelte ki. De csak a kihűlt holttestemen keresztül. Eddig is mindig legyőztük az ellenséget, most is lefogjuk! Kérdés mikor futok össze Pillangóval, mostanság nem láttam. Nem is tudom hányszor gondolkodtam furcsábbnál furcsább ötleteken, hogy miért ölték meg magukat az elhunyt emberek. De amit akkor láttam, az meg sem fordult a fejemben. Azok a karok nőiesek voltak. Khm-khm... Ribanc... Khm-khm...

Azokra a karokra és az azt körülvevő sötétségre nézve, kezdtem megérteni. Mikor Julie-ra néztem, nem jöttek könnyen szavak. Biztos vagyok benne ijesztőbb dolgok történtek mint az, hogy egy kis sötétség a fejére szállt volna. Legtöbb esetben aminek van karja ahhoz tartozik egy test is, és a többi tartozék. Lassan, nem sietve őrületbe taszítja áldozatait, míg végül maguktól vetnek véget életüknek. Nem tudom, hogy csináljam. Nem lehetek az árnyéka, pedig az kéne. Ott van Elyne, neki sem mindegy, hogy az éjjel otthon talál-e vagy sem. Elias-ként amit meg tudok tenni egyenlő a semmivel. Pávaként kell valahogy boldogulnom. Most ugyan még nem tudom mit tegyek, de egy biztos, amire a fejemet teszem.

Végzek azzal a lotyóval, nem fogom engedni, hogy Julie meghaljon!  

Oldal: 21. fejezet: Átok: Elias története
Miraculous LadyPapillon - © 2008 - 2024 - miraculous-ladypapillon.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat