Átok: Amikor felkel a nap: 

//Elnézést a külakaért, nem tudom, hogy sikert ilyenre de vagy így vagy sehogy. Legközelebb normális lesz. ToT //

 

• - Szerinted nekem nincs? Nagyi, neked kell?
  - Ez mi a franc?! - akadt ki Páva.
  - Családi összejövetel. - felelte Pillangó.
  - Fiatalok. Most ne erről beszéljünk. - mondta nagyi.
  - Végre egy értelmes...  
  - Mi legyen a vagyonnal?
  - Vagy mégsem. - javította ki magát – Ez egy ráncos boszorkány.
  - Akkor mégis róla beszéljünk ugyanis ha nem egyikünknél lesz a milliomos unokám akkor nem tudjuk elosztani a családban a pénzt. Kisebb vita alakult ki hova kerüljön Julie. Miután senki nem akarta magához venni és felnevelni, nem kellett nekik egy Hamupipőke, így eszükbe jutott más megoldás.

• - Adjuk be egy bentlakásos intézetbe! - mindenki helyeselte az ötletet. Julie mindent hallott, mégsem állt ellent. Nem akart velük lenni. Haza akart menni. Majdnem egy hete, a tragédia után Julie miután abbahagyta a sírást, nem sírt és nem beszélt, még egy szót sem. Nem volt hajlandó a kórházban enni, csak bámult előre. Be volt kötözve nyaka, karjai és bal lába. Túlélte. De miért élte túl? Miért ő? Miért nem anya, vagy apa, vagy Eliot? Egyedül maradt, nem maradt senkije és semmije. A rokonoknak nevezett haramiáknak nem számított, csak a vagyon ami rá maradt érdekelte őket. Senki nem maradt aki szeretettel fordulna hozzá. Senki...
  - Akkor intézet?
  - Legyen, de valami olcsót, nem akarom rá költeni a pénzemet.
  - Mintha nem lenne elég.

• - Mintha te akarnál rá költeni.
  - Egyikünk sem akarja nevelni és pénzt költeni rá szóval ezen ne vitázzunk fiatalok.
  - Igenis. - mondták egyszerre.
  - Nem viszik intézetbe, pénzéhes piócák! - mindenki egyszerre fordult meg s látták a feléjük közeledő dühös nőt. Mindenkit félrelökött és magához húzta Julie-t.
  - Hé! Ez a miénk!
  - „Ez”? Inkább „Ő”. - szürkéskék szemeivel mindegyikükre undorodva nézett. - Elviszem. Nincs joguk hozzá, hogy tönkretegyék!
  - Ki franc vagy te nőszemély?
  - A keresztanyja, Julia Moreau, a néhai Alyssia Delacroix legjobb barátnője.
  - Nem fogod elvenni a pénzt előlünk, előbb halsz meg!
  - Te elkényeztetett ficsúr, mindent a segged alá tettek. Tudom, hogy maguk számára ismeretlen ez, de nem minden a pénz. Vigyék ha akarják, én magam adom át, de a lány velem marad! Írásba foglalta az anyja, számított a maguk pénzéhes természetükre. - lehajolt Julie-hoz – Gyere szépen. - elindultak a kapuhoz. Mivel senki nem akarta magához venni Julie-t nem mentek utána, akkor vehetik el amikor akarják, mert a pénz az úr, és csak még több lesz amikor megszerzik a Delacroix-ok vagyonát. Megint ugrottak az időben. Julie Julia-hoz költözött hivatalosan is. Nem tudtak versenybe szállni az elhunyt szülők végakaratukkal. Tisztességes életet éltek, de mindig gondoltak a legrosszabbra, és mint szülőknek gondolniuk kellett lányukra és fiukra. A pénz nagy részét ami Julie-t illet sikerült elvinniük, de Julia kicsivel több mint tíz milliót el tudott úgy tenni, hogy azt a többiek ne vegyék észre, vagy ha észrevették is, a kert többet ért mint amennyit elvett, hogy siránkozzanak, ellenben egy átlagos embernek aki elkezd élni, vagy megszorult tökéletes, ezért is tette be a bankba, és amikor Julie tizenkilenc éves lesz hozzáférhet, ami addig kamatozni fog. El tudja majd kezdeni a saját életét. Julia-nak kell a kicsire gondolnia, megvédenie. Nem élt nagy lakásban, egy és fél szobás lakásban húzta meg magát akkor jövedelmével amivel ő maga félre tudott keveset tenni minden hónapban. Nem kevés félelem volt benne, hogy fog tudni megbirkózni az előtte álló feladattal, de semmi kétsége nem volt afelől, hogy megteszi. Mind amellett, hogy már jóval azelőtt eldöntötte, hogy javítani fog az életszínvonalán, akkor tényleg meg is kellett tennie. Elkezdett tanulni, iskolába járni, hogy megnyithassa saját cukrászdáját, közben dolgozott és ahogy tudott vigyázott Julie-ra. Reggel Julie-t vitte óvodába, utána dolgozott, hazahozta Julie-t, miután megjött a dada egyenesen iskolába ment. Fáradt volt. Sokszor eszébe jutott, hogy feladja mert nem bírja tovább. De nem tette. Egyikük sem örült, közben Julie-ban erősen égették az események és az emlékek. Haza akart menni, anyához és apához. Ölelő karjaikban találni vigaszt. Egy könnycseppet sem ejtett, nem panaszkodott, 2 éven keresztül, vagyis 7 éves koráig nem szólalt meg. Tekintete legtöbbször a kék, este sötét eget fürkészte. Páva nem akarta elhinni, hogy tényleg az igazság, Julie múltja. Nem értette miért magát okolja, miért nem sírt miközben szemeiben látszik a mély fájdalom és szenvedés. Julia amennyit csak tudott Julie-val foglalkozott, akkor amikor az ájulás szélén volt a fáradtságtól. Napról napra kevesebb ereje volt, mégis minden reggel mosollyal várta és készített neki reggelit. Elején nem ette meg, egyrészt borzalmas volt az íze, másrészt nem a (volt) szakácsuk készítette akinek ételeit világ életében ette. Idővel a sok új édesség receptek mellett a főtt ételei is jobbak lettek. Mindig is szerette Julie-t, nem csak azért mert a néhai legjobb barátnője lánya, az ő keresztlánya, hanem mert vidám és kedves, szeretni való lány. Úgy látnia őt... kimondhatatlanul rossz volt. Hat éves korában sikerült elvégeznie, cukrász lett. Egyúttal összegyűlt annyi, hogy egy lerobbant boltot megvegyen. Gyorskajálda volt, kínai, de miután a tulajdonos felesége meghalt, az öregúr nem akart tovább maradni, az amúgy sem jövedelmező boltját bezárta és eladta, de hosszú ideig nem nézett senki rá. Julia a szörnyű helyiségben meglátta a lehetőséget, arról nem is beszélve, hogy nem csak üzlet, hanem lakás. Olcsó és jó is, üzletasszonyi módban vette meg. Kellett hozzá pénz, idő, festék és mégtöbb pénz, hogy kinézzen valahogyan, de a végeredmény fantastic lett. Büszke volt magára. Sikerült a lehetetlent véghez vinnie. Végre nem kellett túlhajszolnia magát. Mikor a boltjának nevét kellett kitalálnia, Alyssa és Julie-ra gondolva nem kellett sokat gondolkodnia. Crystal pékség és cukrászda. Hogy miért? Mert a szemeik úgy ragyogtak mint a kristályok, olyan tiszták és gyönyörűek voltak. Alyssa-nak világoskék szemei voltak, Julie-nak tengerkék. Telt-múlt az idő. Hét éves korában jobb volt a helyzet, de még mindig nem beszélt, nem kért semmit, nem tudott megbízni senkiben, nem barátkozott. Julia rengeteg pszichológushoz elvitte, mindegyiket gyökérnek tartotta, és az egészet baromságnak de másban nem tudott reménykedni. Mikor az utolsó is azt mondta majd idővel mikor eljön az ideje beszélni fog, mikor jönnek majd akik nem adják fel és barátkozni akarnak vele, csak tartson ki. Feladta, nem vitte több pszichológushoz. A válaszoktól kezdve a hülye megértő szövegeiktől kezdve utálta mindegyiket. Mindegyik azt mondja megérti, tudja milyen. Nem igaz. Nem tudják. Elképzelésük sincs milyen lehet, sokuknak nincs is gyereke. Mégis, hogy tudja? Empátiával, jó beleérző képességgel maximum azt felfogják, hogy rossz neki, de azt nem meséljék be, hogy tudják milyen. Kényelmes székekben napos szobában könnyű mondani minden nyugtató baromságot. Költözést követően hosszú ideig Julia-val aludt Julie, nem mert egyedül aludni. Párszor már észrevette, mikor alszik akkor figyeli, mintha attól tartana, hogy eltűnik.

• Ugrottak az időben. Harmadikosként néhány szót tudott mondani, de senki nem akart vele beszélgetni, ahogy ő sem velük. Visszahúzódó és félénk lett. Második félévben új osztálytárs jött, Tessa Francois. Pardon. Csak és kizárólag simán csak Tess. Vidám, mosolygós, nagy arcú, kedves és falánk. Ha lehet rá mondani, menő kis csajszi. Mikor észrevette Julie-t, a többiektől kérdezett róla. Azt mondták kerülje el inkább, furcsa lány, senkivel nem beszél. Felkeltette érdeklődését, természetesen odament hozzá ismerkedni. Nem támadt rá, viszont nem is szállt le róla, sokszor próbálkozott beszélgetni vele, sikertelenül. Néha bólogatott de más reakciója nem volt. Egyik szünetben az udvaron négy fiú másik osztályokból piszkálták Julie-t, mint az óvodások, húzták a haját, cikizték a ritka szőke színe miatt, azért mert nem beszél. Tess a látványtól ideges lett. Vörös fejjel ment oda a fiúkhoz és verte el őket. Sírva futottak el árulkodni a tanító nénijeiknek. Tess megragadta Julie csuklóját aki értetlenül állt és nézett. Gyorsan elrángatta őt a bokrok felé mielőtt a tanítónénik odaértek.
   - Huh, ez meleg helyzet volt! Buta fiúk. Nem értem miért kell így viselkedni valakivel aki nem ártott nekik. Igaz? - Julie bólintott. Tess mosolyogva nézett rá. Először segített neki valaki az osztályából, kortársaiból. Nem értette miért csinálta, mi oka volt rá.
  
  

• - Miért? - kérdezte suttogva.
• - Tudtam én, hogy tudsz beszélni! - huppant le a fűbe.

• - Idegesített, hogy letámadtak. Biztos vagyok benne, hogy megvan az okod, hogy nem beszélsz. Kár a hangodért. Ahogy a suttogásodból hallottam szép hangod van. Egyébként ne is figyelj rájuk! Ritka hajad van. Irigyellek. Az én hajam uncsi. Egyébként befonhatom a hajadat? - Julie ámult. Mindig ilyen sokat beszélt? Nem értette, hogy tud ilyen közvetlen lenni vele. Bólintásával jelezte, befonhatja. Onnantól kezdve lettek barátnők. Julie lassan de felengedett. Elkezdett beszélni. Julia nem tudta mi vagy ki történt de hálás volt. Eleinte csak Tess-el tudott beszélgetni, egyre többet. Halk szavakból normális mondatok lettek, végül a többiekkel is tudott beszélni. Nem ő kereste őket, ők keresték. Nem lett más barátja, de mind elfogadták Julie-t. Tess-nek hála aki visszahozta az élők közé, újra normális élete lett.
  - Nem vetted észre?
  - Mit? - kérdezte Páva.
  - Nincs tovább.
  - Ennyi volt? Kész passz pussz szevasz és csőtészta?
  - Ezek voltak a lényegesek. Hosszabban is tudnám mutatni az emlékeket, de több van mint azt időnk engedi, hogy megmutassam. Ezen kívül van amit nem szabad látnod.
  - Mit? Azt, hogy átöltözik?
  - Őőő... részben. - pirult el – De nem erről van szó. Figyelj. Most jött el az idő.
  - Erre várok. Hol találom őket? Egyáltalán, hogy győzhetem le ezt a sötét ribizlit?
  - Szerinted, merre lehet? Hol ragadhatott le?
  - De nem azt mondtad, hogy már jól van? Akkor miért ragadt le valahol?
  - Mert sebei nem gyógyultak be. Mikor el tűnik egy sebünk, a hege rajtunk maradhat. Továbblépünk, de nem feledjük el a történteket. Őt tovább vitték, nem teljesen magától jött rendbe, ami rendben is lett volna ha nem tépi fel. Mit gondolsz, miért nem szokta a családját sosem emlegetni? Mert fáj neki, úgy gondolja ő a hibás.
  - Ahol megakadt...
  - Egy lehetőséged van. Jól gondold meg. Nem nehéz.
  - Nem értem miért vagy ennyire furcsa. Nem ilyen szoktál lenni!
  - Mondjuk úgy, hogy igazából nem is vagyok itt, csak vezetőnek. - Páva elgondolkozott figyelmen kívül hagyva furcsa szerelmét. Ahol elakadt. Ahol elakadt!
  - Megvan! Pi... - körülnézett de sehol nem találta. A szürkeségben biztos volt benne, hogy nincs ott. Eltűnt. Pillangó, de mégsem? Ő képzelte, kívánta oda mint társat, hogy segítsem neki? Mindegy. Nem számít. Indulnia kell. Pillangó nélkül is megjelent az ajtó, bátran kinyitotta s lépett át rajta, majd még párszor megcsinálva visszafelé haladva a már látott emlékek között. Futva sietett. Ahol leragadt. Egy lehetősége van, nem lehet kétsége választása felől. Nem az iskolában, nem akkor amikor Julia-hoz került, nem a szülei és testvére temetésén. Megérkezett az utolsó ajtóhoz. Kinyitotta, átlépett rajta, majd az ajtó eltűnt. Azt gondolja az ő hibája az egész. Vagyis a tűznél kell lennie. Ő az a kislány, személyesen aki fejét fogva összehúzva magát sírva várja a halált. Nem mintha addig rendben lett volna, de akkor bónuszként nincs rendben. Halk érthetetlen suttogás jár be mindent. Felül, a lépcső tetején fekete füst. Éjsötét füst, némi vörössel. Ott kell rejtőznie. Hirtelen forróság csapta meg, borzalmas égő szagok. Miért? Hogy lehetséges ez? Nem volt ideje ezen gondolkodni. A lángok nem kímélték, ha elérik és felgyújtják, neki vége. Kérdéses, hogy Julie látja-hallja-e. Kikerülve, átugorva a tűzön Julie elé ugrott. A lány sírásából rémültem rámeredt. Hátrált volna, de így is a falnak volt dőlve. Rettegett, mégsem érdekelte ha azért jött, hogy megölje. Páva felemelve kezeit akarta jelezni, hogy nem akarja bántani. A füst egyre erősebb és töményebb lett. Sietnie kell. 
  - Julie, NEM te tehetsz erről! Nézd meg. Semmit... - köhögött, nem sokáig bírja. Közben a fenti sötétség elkezdett mozgolódni. Egyre lejjebb ment míg végül testet öltött. Julie mintha nem is venné észre, pedig látja, Páva arcán undor és félelem ült ki meglátva a hosszú hajú nőt akit korábban is látott. Ő mindennek az okozója. Száját három tenyér hosszúságúra nyitotta, egyenesen Pávára nézve aki szíve szerint abban a pillanatban futott volna világgá a látványtól. - Férfiasan bevallom, ez rohadt ijesztő! - gondolta. A lény dőlt léptekkel közeledett Páva felé. Ösztönösen legyezőjéért nyúlt, nem ugorhatott hátra, különben elég. Szorult helyzet. Elkezdett kint esni az eső. A lány még jobban összehúzta magát délelmében. Páva amennyire látta nem messze tőle van egy ablak.
  - Tollcsapás! - a hatalmas ablak felé irányította támadását amivel az egész ablakot szinte keretestül törte ki, aminek hála némi eső beesett illetve levegőhöz jutott. Rögtön utána gyorsan kedvenc gonosztevőjéhez fordult és küldött neki három tollcsapást amiből egy eltalálta, kettőt kivédett. - Franc... nem tudom mit kéne mondanom.... FRANCBA! - dühöngött magában. Egy emberrel tudott csak példálózni, vagyis kettővel ha magát is beleszámolja.
  - Julieeeee. Minden a te hibád. Miattad haltak meg. Miattad égtek el. Miattad történt minden szörnyűség. Ha nem léteztél volna akkor még élnének. A TE LELKEDEN SZÁRAD A HALÁLUK!!!
  - Minden az... én hibám...?
  - Nem igaz! - tiltakozott Páva. - Ártatlan vagy! Nem tehetsz róla! - Julie félpercenként váltogatta melyik oldalra nézzen és higgyen.
  - Nem én...
  - DE TE VAGY! EMLÉKEZZ! HA NEM SÍRSZ, MOZDULSZ MEG ÉS A SZEKRÉNYBEN MARADSZ AKKOR SOSEM HALTAK VOLNA MEG!
  Kint kezdett világosodni. Közeledett a reggel. Nemsokára felkel a nap, s mikor felkel, mindennek vége, saját és Julie életének is. De nem ilyen könnyedén! Julie szívét egyre több sötétség vette körül, Pávát körbezárta a magasló tűz amit valószínűleg az ellenségnek köszönhet.
  - Te kerti törpe. ÉBREDJ MÁR FEL! - kiabálta túl az ellenséget – Ne felejtsd el ki vagy, Julie Delacroix!
  - Meghaltak miattad. Fájdalmat érdemelsz. Fájdalmat. Fájdalmat. Fájdalmat. Fájdalmat. Fájdalmat! Szenvedj ahogy én... SZENVEDJ... ÉS PUSZTUUULJ!
  - Nem engedem! - sötétséget átformálva éles, vékony és hosszú tőr öltött formát és támadt Julie-ra. Vér csöpögött. Sok vér. Julie tágra nyílt szemekkel nézett a fölé magasodó kosztümös fiúra. - Öh... Basszus... ezt nem így terveztem. - visszahúzva a sötétségből álló tőrt, Páva hátára esett Julie mellé. - A... szüleid az életüket adták... érted. Hogy Te élj! Ha most... meghalsz, hiába haltak meg! Nem te vagy a hibás...! - Páva maradék erejével mondta el neki. Elvesztette eszméletét. Álom csupán, mégis a fájdalom amit érzett valóságos. 
  - Ne... ne... NEEE!!! Te... vagy... Miért vagy nekem...?
  - Meghalt. Miattad!
  - Nem! Én...
  „Julie. Tudom, kicsi vagy még és inkább mennél játszani a pónijaiddal mint anyukád beszédét hallgatni. De figyelj. Elérkezik egyszer majd az a nap amikor mi apáddal nem leszünk melletted. Magadnak kell akkor megoldanod az utadba kerülő problémát. Iszonyatosan nehéz lesz, mert az élet nehéz, és sokszor könyörtelen. De ne feledd. Sose add fel, mindig légy erős, sose fuss el, mert minden éj után felkel a nap, minden után következik valami! „

• - Anya...
  - He? Mi folyik...?!
  - Minden éj után felkel a nap! Túléltem! Nekik köszönhetően. Ha most hagynám, hogy megölj, semmibe veszne mindegyikük áldozata amit értem tettek! Páva...
  - Nem lehet!
  - De igen, nagyon is lehet! Családomat elvesztettem. De Pávát nem fogom!
  - Miattad...
  - Nooro, szárnyakat ki! - lila fény ölelte át testét, repültek a lila minden árnyalatában pillangók körülötte, míg végül megszokott kosztümében állt. - Erős leszek. Másképp tehettem volna a dolgokat régen, de ahogy egy kislányhoz illik féltem. Ha kifutok sem lett volna másképp. Mindenemet elvesztettem, de helyette kaptam is. Minden újat amit kaptam, meg fogom védeni! - a nő pár pillanatra megfagyott, ahogy neki eszébe jutott a múltja, úgy Pillangó is látta. Sötétség megint támadt, éjfekete lövedékeket lőtt ki rá amiket könnyedén minden nehézség nélkül került ki. A tűz mi körülvette őket többé nem volt égető és büdös. Mint Páva az elején, mintha ott sem lennének. Kikerülés közben levette fülbevalóját ami felnagyobbodott normális méretű íjává. Kihúzta levegőben nyilát ami rögtön miután megjelent a sötétséget célozta meg vele. Ugrott egy hatalmasat. - Isten áldjon, Yuiko! - hangos kiáltással biztosra vette, hogy eltalálta, egyenesen a szívét. Vörös szemei fokozatosan kezdtek barnává színeződni, hosszú fekete haja ismét feneke alá ért, fehér bőre visszanyerte színét, minden vércsepp mi szájából hullott eltűnt, tekintete először életében nyugodttá vált. Békességet érzett. Fehér ruhája nem szúrta mint egyenruhája amit úgy utált. Mindent körülöttük elöntött a felkelő nap fénysugarai.
  - Hát nem jobb így?
  - De. Köszönöm. - Yuiko lehunyta szemeit. Sötétséggel szennyezett lelke felszabadult, végül eltűnt, ahogy körülöttük az álomvilág is.
  Reggel 06:00. Páva a földön fekszik, ahogy Julie is. Szinte egyszerre ébrednek fel és ülnek fel. Páva sérülése szerencsére Julie álmában maradt, de a fejfájás amit a váza okozott nem. Julie-nak változatlanul szemei karikásak, soványabb mint volt, arca beesett és még mindig falfehér. Páva végignéz a lányon, kinézetét leszámítva semmi baja. Közelebb megy hozzá. 
  - Hogy vagy? - Julie szemeibe forró könnyek gyűltek és maguktól zuhantak mint az eső. Páva zavarában nem tudja mit csináljon. Mit tett egyáltalán már megint? - V-v-várj egy percet! Mit tettem? - kérdezte zavartan.
  - Semmit. Bocsánat. Én csak... - zavarban volt. Nem akart előtte sírni de nem tudta visszatartani. Előrehajolt, Páva mellére hajtotta fejét és szorította köpenyét. Leesett neki miért sír. Behozza a tíz évvel ezelőtti lemaradását sírásban amit akkor anno a temetésen nem tett meg. Pár perc múlva Julie könnyes szemekkel aludt el, Páva karjaiban, mivel ha nem tartja meg a fiú akkor a lány eldől. Utóbbi időben normálisan átok mentesen egy percet nem aludt. Látva a lány békés arcát ahogy az igazak álmát aludja, nem volt szíve felébreszteni, ellágyította a lány. Nekidőlt a kanapénak.
  - Na jó, de csak most az egyszer...
  
  
  
  Sírkövek mellett elhaladva virágcsokorral kezében keresve a megfelelő sírköveket nézelődik jobbra-balra. Rövid keresés után, köszönhetően a sírásónak, megtalálja. Érintetlen. Tíz éve járt ott utoljára, mégis olyan mintha tegnap helyezték volna el. A hatalmas nárcisz csokrot, szülei kedvencét a kövek közé helyezte. Csendes. Nem mintha túl nagy lenne a forgalom a temetőben.
  - Anya, megígértem neked, hogy neked mondom el először amikor bekövetkezik. Azt hiszem... kezdek beleszeretni egy madárba.
  
  
  

Oldal: 24. fejezet: Átok: Amikor felkel a nap
Miraculous LadyPapillon - © 2008 - 2024 - miraculous-ladypapillon.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat