Átok: Tűzvörös múlt: 

 

 

 Pávát leütötte a sötétség irányítása alatt álló Julie. Álomba merült, mély álomba, de nem sajátjába, valaki máséba.

 

Hatalmas kertben találta magát. Mindenütt zöld növények, színpompás virágok és pillangók, kismadarak csicseregtek. Virágok illata érződött a levegőben, s hallatszottak méh zümmögések. Fényesen sütő nap beragyogott mindent. Kellemes szél fújt. Fehér és rózsaszín virágszirmok mintha örömükben táncoltak volna a szélben. Kert közepén hatalmas fa árnyéka alatt egy fehér kerek fa asztal, körülötte négy székkel. Akárhogy is nézte, minden tökéletes volt. Nem messze, egy hatalmas krémszínű ház. Ránézésre meg lehetett mondani, hogy csak a kert többe került mint amit Elyn eddig keresett és fog élete végéig. Forró napnak tűnt, Páva mégsem érzett semmit, mintha ott sem lett volna. Hangokat hallott a terasz ajtó felől. Egy kislány lépett ki vidáman magához szorítva puha és bolyhos rózsaszín plüssmaciját. Utána egy fiatal nő és férfi jött ki boldogan, s tán büszkén nézve a kislányra, az ő kislányukra. Egészséges, boldog és gyönyörű. Mi mást kívánhatna egy szülő? A kislány megtorpant és hátranézett, kiáltott valakinek, hogy jöjjön már ki. Vonakodva, de előbújt egy barna hajú kisfiú. Nem úgy nézett ki mint aki szívesen tölti idejét a napon. Páva csak nézett. Az a mosolygós kislány, az a kislány... ő Julie!

Nem tudta mi történik. Leütötték, odáig eljutott. De ezt... Miért látja a talán öt éves Julie-t? Nem úgy nézett ki, hogy látják őt. Egyedül volt. Nem értette. Boldog család. Akkor miért haltak meg, és ettől miért álmodik rémeket Julie? Belegondolva, a kis törpének egész jó élete volt. Anyja szép, 165 centi magas lehet, vékony, derékig érő barnás szőke hajú és kék szemű 25 év körüli nő, nyugalmat és kedvességet áraszt, apja egy fejjel magasabb mint szerelme, rövid fekete hajú és kék barna szemű fiatal férfi akiből szinte sugárzik a magabiztosság és biztonság érzete. A barna hajú kisfiú inkább hasonlít az általa ismert Julie-ra visszafogottságával és félénkségével. Ez a kislány akit lát maga előtt, látszik, hogy mindent megkapott, érzelmileg és anyagiakban is. Nem úgy mint ő... Egy percre elfogta az irigység. Elias ilyen idősen egy sarokban kuporgott és várta mikor ér végre haza nővére az iskolából, hogy ne legyen egyedül anyjával akit minden percben nézett, hogy el tudjon futni ha anyja hozzá akarna vágni egy üres whiskys üveget. Hamar elhessegette a gondolatot, hiszen végül megoldódott élete, nővérének hála aki nem hagyta magára. Elyne az ő családja, felér tíz anyával is számára.
Különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte valaki figyeli őt. Hamar hátrafordult s elővette legyezőjét felkészülve a harca ha úgy adódik.

- Ki van ott?! - szólt a levegőbe. Megmozdultak a bokrok. Leeresztette fegyverét, megnyugodva és csodálkozva nézte. - Pillangó! - társa jött elő a bokrok között. Most már végképp nem értett semmit. - Mit keresel itt? - hangjában volt némi gyanú. Lehet-e arra esély, hogy a sötétség valakinek felvegye alakját?

- Madárkám. - biccentett felé – Örülök, hogy látlak.

- Mit keresel itt? - kérdezte újra, most már kissé ingerülten.

- Nyugodj meg. Én vagyok az, nem a sötétség. Azért jöttem, hogy vezesselek.

- Ha tényleg te vagy az, akkor most már egyszerűbb lesz így, hogy ketten vagyunk.

- Nem. Ezúttal nem tudok neked segíteni, csak vezetni. Neked kell megállítanod ezt az Átkot.

- Átkot? Miről beszélsz? És hol voltál eddig? Hogy kerülsz ide? Mi a franc folyik itt?!

- Nyugodj meg és figyelj! - parancsolt rá amitől elhallgatott. - Most alszol, és Julie álmában vagy, a múltjában, ami már egyszer régen megtörtént. Az, hogy hol voltam és most, hogy kerültem ide nem lényeges. Kérlek ne kérdezz, csak bízz bennem.

- Rendben... - törődött bele. Furcsán viselkedett. Mintha valami lelki vezető szerűség lenne. - De ezt muszáj. Miért egyedül kell elintéznem mikor itt vagy?

- Ez... bonyolult... Ezért is kértelek, hogy ne kérdezz erről.

- Oké... Mit kell tennünk, vagyis tennem?

- Ez itt a múltja, amit már régen átélt. Rengeteg emlék. Szép és rossz egyaránt. Meg kell találnunk őt, s mikor megtaláljuk, neked meg kell mentened, vagy meghal. Ha holnap reggelig nem sikerül megmentened, meghal. Megöli magát, és ez ellen te semmit nem fogsz tudni tenni mert nem fogja engedni, hogy felébredj. Ha megmented Julie-t, azzal megölöd az Átkot, és kettő lelket szabadítasz fel.

- Vezess! - nem kellett több, Pillangó bólintott, visszafordult a bokrok felé és elindult előre. Páva egy utolsó pillantást vetett a boldog családi pillanatra, majd követte társát. Nem mentek 4 métert, egy ajtó előtt álltak. Pillangó kinyitotta az ajtót majd átlépett rajta ezzel eltűnve Páva szeme elől. Vonakodva de követte. Átlépve az ajtón azt hitte a semmiben találja magát vagy valami sokajtós teremben ami valami emlékek tárházához hasonlító hosszú terem lesz ahol meg kell találnia a megfelelőt, ahol Julie van. Végül is sokat nem tévedett, de ezt ő nem tudja, ugyanis Pillangó vezetésével célirányosan emlékről emlékre haladtak. A szürkeség helyére ami mindent beborított rajtuk kívül színek árasztottak el mindent, megteremtve az akkori emléket. Hatalmas ebédlőben álltak, egy hatalmas tégla alakú asztal mellett. Kettő egyenruhás nő hozta be a vacsorát s tették le mindenki elé. Szépen illedelmesen ahogy kell, mindenki a helyén ült. Julie izgatott volt, rövid lábait lóbálta a levegőben.

- Minden emlékét végignézzük? - remélte nem. Ha mindegyiken végig kell menniük holnaputánra sem találják meg. Az a borzalmas emlék, csak nem egy vacsora miatt van.

- Szépen sorjában madárkám. Hidd el, ezek szükségesek, s minél előrébb kerülünk, annál közelebb kerülünk.

- Mihez is?

- Julie-hoz.

Bízott társában, de viselkedését nem értette. Nem a szokásos önmaga, de érezte, hogy ő az, nem csak azért hitte el mert úgy néz ki. Közelebb kerülnek. Mihez? Mi az ami annyira szörnyű? Kerti törpe Julie és jelen Julie között ég és föld a különbség. Körülmények változtatják az embert. Valószínűleg ha Eliaskiskorától kezdve szerető családban nő fel anya, apa és testvére mellett sokkal kevésbé lenne barom mint most. Jóba születni, később rosszba kerülni, rosszba születni, végül jóba kerülni.

Pillangó szavaiból azt vette ki, hogy minden emlékét figyelmesen nézze meg és jegyezze meg. Elindult a másik szobába, a következő ajtóhoz. Úgy mozog az emlékek között mint aki otthon van és pontosan tudja oda-vissza merre kell menniük. Szöget ütött Pávában a kérdés.

- Hol van az átok? Furcsállom, hogy még nem láttam. Nem hiszem, hogy örül a jelenlétemnek.

- Próbálja megölni. Oda tartunk.

Átlépve az ajtón ismét szürkeség vette őket körül. Egyszeriben jönni kezdtek a színek, de nem olyan barátságos nyugtató meleg színek mint eddig, minden szín sötét mint az éjszaka, hiszen az estét mutatta be.

Julie szobájában voltak, ő és szülei. Lekapcsolták a villanyt, ablakokból beszűrődő fény világította meg éppen hogy a szobát, és a résnyire nyitott ajtó ami mögött fel volt kapcsolva a villany. Betakarták, mindketten jó éjt puszit adtak Julie kicsi fejére, mikor megfordultak, hogy kimenjenek, Julie megfogta anyja szoknyáját kis kezeivel. Elmosolyodott lányán, visszafordult, leült mellé és szorosan megölelte kislányát. Ágy melletti éjjeli szekrényről levette kedvenc rózsaszín plüssmaciját, játékosan kezébe adta. Még egyszer megölelte, utána felállt és csatlakozott szerelméhez. Becsukták az ajtót. Julie lassan elaludt. Hirtelen furcsa érzése támadt Pávának, mintha felgyorsult volna az idő, és igaza is volt. Előreugrottak az éjszakában. Julie változatlanul aludt, csak most a másik oldalán. Hangos csattanás hallatszott lentről. Felébredt Julie. Kis szemeit megdörzsölte. Kíváncsi volt mi történt. Valószínűleg csak valaki összetört valamit, volt már rá példa, de amikor még egy csattanást hallott, közben anyja sikolyát. Összerezzent. Mi történt odalent? Félve de kikelt ágyából. Óvatosan kinyitotta ajtaját, először csak résnyire, megbizonyosodva, hogy senki nincs kint, még szélesebbre nyitotta, de csak annyira, hogy vékony teste átférjen. Otthona számára mindig azt jelentette, hogy semmi veszély, boldogság és biztonság, mégis... azt a biztonság érzetet nem érezte mikor meghallotta anyja sikolyát. Hangtalanul csupasz talppal lement a lépcsőn.

Kiérve a konyhába anyját találta vérző fejjel a székhez kötözve, egyedül. Odarohant hozzá de elcsúszott. Valami furcsa szagú folyadékot öntöttek a padlóra. Anyja próbált mondani neki valamit minden erejével de betömték a száját. Szemeivel apját kereste de nem találta. Odafutott a fiókokhoz, elővette az ollót, megpróbálta elvágni a köteleket de nem ment semmire. Következő választása egy látszólag éles kés volt. Mindig azt mondták neki ne nyúljon a késhez, úgy hitte most az egyszer kivételt tehet. Nehezen sikerült jobb kezét szorító kötelet sikerült elvágnia. Kivette szájából a rongyot amivel betömték, gyorsan elvette Julie-tól a kést, hogy kiszabadítsa magát. Megölelte lányát, hála égnek biztonságban tudhatta maga mellett. Szemeiből eltűnt a nyugalom, helyére félelem költözött.  

- Anya? Mi történt?

- Kicsim. - halkult el hangja – Most... erősnek kell lenned. Anyának meg kell keresni a papát és Eliot-ot... - nem akart lánya előtt gyengének tűnni, de nehéz volt. Hajszál választotta el a zokogástól. Minden lépés előtt négyszer nézett körbe és fülelt mindenfelé. Nagy fa szekrény elé értek az előtérben. Mondta Julie-nak másszon be. Le guggolt hozzá közel hajolva arcához.

- Kicsim, amíg nem jövünk vissza, ne gyere ki, nem szabad megszólalnod. Te egy Delacroix vagy, a mi kis hercegnőnk. Nem szabad sírnod. Érted? - törölte le kicsi szeme sarkából egy majdnem lefolyó könnycseppet. Összeszorított szájjal bólintott. Becsukta az ajtót, kinézett a kulcslyukon, nézte ahogy anyja egyre jobban távolodik, végül tűnik el szeme elől magára hagyva. Olyan szorosan húzta magát össze amennyire csak tudta, levegőt sem mert venni, csak mikor nem bírta tovább visszatartani lélegzetét. Nem tudta kik vannak a házban, de biztos volt benne, hogy rossz bácsik. Szüleit és bátyját akarta. Látni akarta velük a napfényt, játszani velük, enni velük, nevetni velük...

- Páva megdermedve nézte. Nem jutott szóhoz. De ha ennyi lett volna a vége, valószínűleg a Delacroix családot nem érte volna utol a vég.

Mint a házból is látszik, a család nagyon gazdag, és aki gazdag annak sok értékes tárgya van amiért vagyonokat fizetnének feketén, és a másik, aki nagyon gazdag, azokhoz tartozhatnak ellenségek is. Ez esetben az utóbbi érvényesül. Két régi üzlettárs cége csődbe ment, Delacroix-ék megvették tőlük nevetséges áron, nemsokkal később utcára kerültek, sehol nem találtak kielégítő munkát. A bosszút a családban látták. Tönkretették az életüket azzal a nevetséges összeggel amit odadobtak nekik. Legalább is ezt gondolják ők. Az igazság az, hogy jobb árat senki nem kínált volna a szutyok cégükért. Mivel a múltban van, Julie emlékében, többet nem tudott megnézni hova ment az anyja és, hogy mik történtek.

- Szóval ez történt...

- Még nincs vége. A lényeg csak most fog kezdődni.

- Mi?! Hogyhogy nincs vége? Julie a szekrényben, szüleit... megölik, betörők elmennek, ő kijön a szekrényből. Nem?

- Ha csak ennyi történt volna...

Megint ugrottak az időben egy kicsit.

Az egyik betörő fütyörészve jött le a lépcsőn, benzint öntve a mindenhova, függönyök, padló, lépcsők, szobák, nehezen de még a plafont is lelocsolta. Minden benzines lett. Julie békés, szeretet teljes otthonát a szeme láttára akarták megsemmisíteni. Félt a bácsitól, főleg amikor meglátta a barátját aki két véres kést hozott le és adta oda az egyiket. Megfagyott ereiben a vér.

- Anya... Apa... Eliot...- suttogta. Nem vette észre a szekrényben álló esernyőt. Nekidőlt a szekrény belsejének.

- Hallottad? Mi volt ez?

- Nemtom. Szekrényből jött.

- Hmmm... - húzta vigyorra száját – Nem azt mondtad, hogy vannak kölykök is? Én még egyiket sem láttam.

- Jön a gooonosz, elvisz téged, ha nem jössz ki, meg-öl té-ged. - ismételte többször egymás után lassú léptekkel a szekrény felé haladva. Kiakart törni, el akart futni, de lábai nem engedelmeskedtek. Reszketett a félelemtől, szívét torkában érezte.

- Anya, apa... - lassan nyitódott az ajtó, nagyon lassan.

- M-MAJMOK! - jött hátuk mögül a hang. Eliot volt.

~Ne! Ne! Ne! - tiltakozott magánakciója ellen magában. Őt akarta védeni.

- Nocsak-nocsak. Az egyik Delacroix porontyka. - megfordultak a szekrényt figyelmen kívül hagyva, elindultak felé, késsel a kezükben.

- Nagy hiba volt öcsisajt. - Eliot megfordult, futásnak eredt de a két rabló pár másodperc utolérték és elkapták. A testesebb leszorította karjánál fájdalmasan erősen fogva míg a másik megfogta mindkét kést.

- MENEKÜLJ! - ordította Eliot Julie-nak.

Eliot. Nagyjából 3 éve hozhatták haza. Mindketten nagyon kicsik voltak, így még ha nem is vér szerint, de testvérek. Ha lehet védelmezésnek nevezni, mindig Julie védte meg és mentette ki a rossz helyzetből. Mikor egy vagy kettő darázs Eliot közelébe ment, Julie ijesztette el őket vagy csípték meg őt helyette. Mikor a játszótéren a homokozóban dobálták homokkal, Julie homokvárnagyságú adagokkal viszonozta. Megette helyette a zöldséget, neki adta az édességét. Együtt csináltak szinte mindent. Gyerekes dolgok, de nekik, kisgyerekeknek ezt jelentette a védelmezés és összetartás. Eliot sosem tudott magáért kiállni vagy megszólalni.

Akkor először kockáztatta életét megpróbálva ezzel időt nyerni húgának. Tudta, hogy mennie kell. Nem tudott járni, kiesett a szekrényből mikor el akart futni. Minden porcikája remegett. Nem sírt, ahogy azt anyja megmondta neki. Négykézláb kezdett az ajtó felé menni. Reszketve tett a földön lassú lépteket. Még jobban kezdtek röhögni mint addig látva a kislányt. Ránéztek és egyből kiszúrták a hasonlóságot szülei és közötte, amitől csak még idegesebbek lettek. Gondolták nagyobb fájdalmat okozna nekik ha a drága kislányukkal kezdenék a családirtást. Míg a testesebb lefogta Eliot-ot, a vékonyabb alkatú odarohant Julie-hoz és egy jól irányzott rúgással eltalálta oldalát utána szélsebesen csapódott kis teste a falhoz. Belül patakzottak könnyei, kívül eleget téve anyjának, nem sírt. Bátor kislány volt.

~ Miért minket...? - gondolta Julie. Néhány órája még a kertben játszott a napfényben bátyjával és szüleivel. Ennyit számítana pár óra? Akkor tanulta meg, hogy minden megváltozhat rövid időn belül, akár pár óra leforgása alatt, élet, életek.

-JULIE!!! - ordította aggódva Eliot.

Az általa jól ismert földön feküdt, benzinen, büdös volt és hideg. Nyöszörgött. Fájt. Elhagyta minden ereje. Szemeiben mély kétségbeesés és félelem volt. Szülei jó, becsületes, kedves emberek. Akkor miért?

Felemelte a kést, Julie-ba akarta mélyeszteni. Addig a másik egy kezével fogta össze Eliot vékony csuklóit. Elővett egy öngyújtót s lángra lobbantotta. Várt. Mikor társa megöli a lányt, utána következik a fiú. Végül felgyújtják az egész házat az alig élő szülőkkel együtt.

Jobb oldalról a lépcső alól megjelent a ház ura. Véres, benzintől átázott és és sápadt volt. Gyorsan vett levegőt. Minden lépéssel egyre élesebben nyílalt testébe a fájdalom, s került közelebb az ájuláshoz, végül a halálhoz. Arcán addig soha nem látott düh és fájdalom ült ki. Megfogant a kérdés. Ha ő itt van, akkor anya miért nincs vele?

- Bakker, ez még él. - nyafogott csalódottan a vékonyabb.

- TAKARODJATOK TŐLÜK! - parancsolt rájuk. Mindkét gyerek kicsit megijedt a hangnemtől, soha nem hallották így beszélni apjukat. Amikor apa velük van, nem eshet bajuk, apa mindent meg tud oldani. Olyanok számára szülei mint a szuperhősök. Nemrég azt mondta szüleinek, ha nagy lesz ő is szuperhős lesz mint ők. Helyeselték gyermeki fantáziáját, higgyen a varázslatban, éljen boldogságban és nyugodtan. Ennyit akartak. Felnevelni gyerekeiket, talán még egyet összehozni, látni ahogy cseperednek, megélni az anya-lánya, apa-fiú beszélgetéseket, mikor kamaszkorba lépnek és megállíthatatlan lázadók lesznek, veszekedéseiket, tanácsot adni amikor szerelmesek lesznek s ott lenni az esküvőjükön, megélni unokájuk születését és minden butaságot összehordani nekik amikkel gyerekeik fejét is tömték. Rengeteg házassági évfordulót megélni egymással, hogy elmondhassák, „Na még egyszer!”.

Hatalmas erejébe került, hogy mozogni tudjon. Világ életében erős férfi volt. Látva lefogott fiát, földön fekvő lányát, felforrt az agyvize. Felégethetik a házat, elvehetik az összes pénzét, nem érdekli, de a családját nem engedi!

- Pa-pa... - suttogta.

- Ezek a Delacroix-ok... - forgatta szemeit.

A vékonyabbik figyelmen kívül hagyva Julie-t odarohant hozzá, verekedni kezdtek, behúzott neki egyet de rögtön visszaütött olyan erővel, hogy eltörte az orrát. Társa nem hagyta szó nélkül, elengedte a fiút és nekirohant, bosszúszomjasan már ketten támadták. Eközben Eliot felállt, odarohant Julie-hoz, fel próbálta állítani, hogy kimehessenek de mint aki odafagyott. Nem bírt megmozdulni. Próbált, de nem tudott. Erősen fogta Eliot karját, mintha ő lenne a reménye akibe kapaszkodhat. Eliot bátrabban viselkedett mint valaha, de ez nem ellensúlyozta azt, hogy gyerek. Nem tudta eldönteni. Menekülniük kellett de Julie nem mozdult, egyedül nem tudta még elvonszolni sem, és nem akarta apját egyedül hagyni annak tudatban sem, hogy csak hátráltatják. Egyre erősebb és büdösebb lett a benzin szaga. Nem a megszokott virágillatok, finom ételek illata járta be a házat. Gondolta, biztos csak egy rossz álom. Még mindig alszik szobájában. Reggel anyja kelti fel, hogy öltözzön mert óvodába kell menni, lent vár a finom reggeli. Apja mosolyogva összeborzolja előbb fésült haját majd megjegyzi milyen csinos, mint mindig. Eliot kómás feje majdnem müzlijében van. Utána elviszik őket óvodába, később értük jönnek. Nem akarta ezt a valóságot, de a rúgás okozta fájdalom az oldalában valóságos volt, valóságos fájdalom vette körül s fúródott be szívébe. 

A gyújtó lángja égett, nem oltotta el. Türelmetlenül várta a megfelelő pillanatot. Apja ruhája és bőre benzines volt, erre várt. Úgy akarta meggyújtani, hogy őket ne gyújtsa fel. Hirtelen a lépcső tetejéről hang hallatszott. Anyja, a földön húzta magát, maga után vért húzva mint egy csiga, minden porcikája csak úgy mint férjének elmondhatatlanul fájt. A betörők csodálkoztak, hogy még él, férje még inkább, eléggé elterelte annyira a figyelmét, hogy hátralökjék a benzin tócsa közepébe a lépcső elé, s közben a testesebb betörő egy könnyed dobással a benzinbe dobta az öngyújtót. Mikor a lángoló öngyújtó a benzinhez ért, minden kigyulladt, először az ő teste kezdett lángolni mint egy fákja, utána felfelé haladva a lépcsőn felesége is. Tovább terjedt a tűz az egész házban. Mind a ketten sikoltoztak, felesége erőn felül forgolódott majd gurult le a lépcsőn. Nagy reccsenés hallatszott. Kitörte a nyakát. Julie és Eliot egyszerre sikoltoztak szüleiket látva ahogy égnek el, s terjedve a tűz az egész házat felégetve. Fent a vörösön és feketén kívül semmilyen mást színt nem lehetett látni. A betörők egy mozdulattal hátrafordultak és feléjük indultak. Eliot Julie elé állt, összeszorította fogait és minden izmát. Apjuk utolsó erejével miközben leégett róla a húsa, odament hozzájuk, elkapta a vékonyabbik hátát és hátrahúzta, ráfeküdt, meggyújtva a fickót is aki elkezdett ordibálni és futkosni minden felé, falnak, tárgyaknak mik még nem égtek.
- PAPAAA! - ordította sírva Julie.
Tűzoltók és rendőrök hangja hallatszott kintről. Közeledtek. Apja a földön feküdt, tátott szájjal, elfolyó szemekkel, mozdulatlanul miközben lángolt. Nem bírta tovább, könnyei utat találtak, megállíthatatlanul folytak és folytak. Csak a testesebb maradt. Csak az ajtón tudott menekülni, minden máshol lángok, de az ajtó sem örök megoldás, oda is kezdett futni a tűz, a vékony gyökér oda is öntött benzint. Eliot tudta, meg fogja őket ölni. Majdnem tíz méterre voltak az ajtótól. Nem érdekelte ha ő meghal, csak Julie élje túl, más már nem számít. Elengedte Julie-t aki kérdően nézett rá. Összeborzolta haját, fájdalmas mosollyal nézett rá. Még kikerekedettebbek lettek szemei. Nem értette. Miért csinál úgy mint aki búcsúzkodik? Miért?
Eliot nekiment a betörőnek, mindketten a tűzbe estek. Mindketten ordítottak a fájdalomtól. Mindketten élni akartak. Julie csak rázta a fejét. Biztos nem igaz. Nem lehet igaz! Körülötte mindent elnyelt a tűz. Összegömbölyödött s várta mikor ébred fel vagy hal meg.

Pillangó elindult a következő ajtó felé, mikor látta Páva arcát, visszament és magával húzta. Átlépve az ajtón ismét szürkeség vette őket körül.
- Mi volt... ez...?
- Julie múltja. Az amit régen eltemetett szüleivel együtt. Boldog család voltak.
- Hol van? Hol van most?! Azt mondtad ott lesz.
- Nem mondtam, hogy meg kell keresned? Szerinted, hol lehet?

Ezen kívül, még nincs vége a történetnek. Mint azt tudod, túlélte a tüzet.

- Ezt nem értem. Ha ez tényleg megtörtént vele... hogy tud mégis mosolyogni, miért olyan amilyen, hogyhogy nem őrült ebbe bele?

- Mint azt az előbb mondtam, még nincs vége a történetnek.

Jöttek a színek, megteremtve a múltat. Sok ember két sírkő előtt a temetőben, Julie közöttük, középen. Élettelen semmilyen tekintettel nézett maga elé. Fekete ruhában állt. A körülötte álló emberek rokonok, közeliek és távoliak. Mindenkin fekete ruha. Nagymama, nagypapa, nagynéni, nagybácsi, féltestvér, és öreg szüleik. Mindegyikük úgy nézett ki mint akik nem temetésre hanem valami fontos rendezvényre jöttek drága ruháikban és még drágább ékszereikben. Előbb végeztek a temetéssel. Sikerült összeszedni a maradványokat annyira, hogy temetésnek lehessen nevezni. A sírkövek a legolcsóbb volt amit találni lehetett, csak a nevük és születési évük volt rajta. A legolcsóbban akarták kihozni.

- Most, hogy Edgar és Alyssia elhunytak, kihez kerüljön a kölyök? Nekem nem kell. Van elég portfogó cselédem. 

Oldal: 23. fejezet: Átok: Tűzvörös múlt
Miraculous LadyPapillon - © 2008 - 2024 - miraculous-ladypapillon.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat